Miért lett dühösebb az internet?

Ha mindezt komolyan vesszük, különös következtetésre juthatunk: az emberek szinte folyamatosan haragszanak egymásra. Valószínűleg nem ennyire egyszerű a helyzet. Az internet valóban megmutat létező társadalmi konfliktusokat, és hiba lenne minden online indulatot mesterséges terméknek tekinteni. Háborúk, politikai válságok, gazdasági nehézségek, kulturális konfliktusok és hétköznapi igazságtalanságok bőven szolgáltatnak valódi okot a felháborodásra. Közben azonban létrehoztunk egy információs rendszert, amelyben az indulatnak különleges gazdasági értéke van. A felháborodás kommentet generál. A konfliktus válaszvideót. A sértés idézést. A megosztó állítás vitát. A vita újabb reakciókat, ezek pedig további megjelenéseket. A rendszer nem feltétlenül azért mutat dühös tartalmakat, mert dühössé akar tenni bennünket. Ennél kellemetlenebb magyarázat is létezik. Megtanulta, hogy a düh gyakran képes ott tartani bennünket.

A felháborodásnak mindig volt közönsége, csak most már pontosan mérjük

Botrányból természetesen nem a közösségi média csinált üzletet először. A bulvársajtó, a politikai propaganda, a kereskedelmi televíziózás és a véleményújságírás jóval az algoritmikus feedek előtt felismerte, hogy a konfliktus figyelmet vonz. A digitális platformok mégis alapvetően változtatták meg ezt a piacot. Korábban egy szerkesztő tapasztalatból tudhatta, hogy a botrányos címlap valószínűleg több példányt ad el. Ma szinte minden egyes tartalom teljesítménye valós időben mérhető. Látjuk a kattintást. A megtekintési időt. A kommentet. A megosztást. A reakciót. A továbbküldést. A követést. A videó elhagyásának pillanatát. Ezekből hatalmas visszacsatolási rendszer jött létre, amelyben nemcsak a platform tanulja meg, mire reagálunk, hanem a tartalom előállítója is. Egy 2021-ben a Science Advances folyóiratban megjelent kutatás több mint 12,7 millió Twitter-bejegyzést vizsgált, és arra jutott, hogy amikor a felhasználók pozitív társas visszajelzést kaptak felháborodást kifejező posztjaikra, később nagyobb valószínűséggel fejeztek ki ismét hasonló indulatot. A kutatók kísérletekkel is vizsgálták a jelenséget, eredményeik pedig összhangban voltak a megerősítéses tanulás logikájával. Ez azért fontos, mert a rendszer működéséhez nincs szükség központi utasításra. Senki nem küld e-mailt a felhasználónak, hogy holnaptól legyen mérgesebb. Elég megjutalmazni, amikor az.

A felháborodás jól teljesít

Képzeljünk el két bejegyzést ugyanarról az eseményről. Az első megpróbálja bemutatni, mi történt, mit tudunk biztosan, milyen részletek bizonytalanok, mit állít az egyik fél, és hogyan reagált a másik. A második így kezdődik: „Ez egészen elképesztő.” Már ebben a néhány szóban ott van valami, amit az első változatnak sokkal nehezebb előállítania: egy azonnali érzelmi utasítás. Nemcsak információt kapunk. Azt is megtudjuk, hogyan kellene éreznünk magunkat vele kapcsolatban. A negatív tartalom terjedési előnyére egyre több empirikus bizonyíték van. Egy 2024-ben a Scientific Reports folyóiratban publikált kutatás azt vizsgálta, hogy a híroldalak negatívabb cikkei nagyobb valószínűséggel kerülnek-e át a közösségi médiába. Az eredmények szerint a negatív hangvételű online híreket valóban gyakrabban osztották meg közösségi felületeken. Ez azonban még mindig csak a történet egyik része. Nem minden negatív információ felháborító, és nem minden indulat manipulatív. Egy korrupciós ügy, háborús bűncselekmény, vállalati visszaélés vagy súlyos társadalmi igazságtalanság esetében a harag teljesen indokolt reakció lehet. A probléma akkor kezdődik, amikor az érzelem már nem az információ következménye, hanem a tartalom üzleti modellje.

A rendszer nem feltétlenül a legjobbat keresi, hanem azt, amire reagálunk

A közösségi platform egyik alapvető problémája, hogy nem látja közvetlenül, mi történik a fejünkben. Viselkedést lát. Ha egy bejegyzés feldühít, ezért elolvasunk alatta negyven kommentet, majd írunk egy sajátot, megnyitjuk a szerző profilját, elküldjük egy barátunknak azzal, hogy „nézd már meg ezt az idiótát”, végül megnézünk még három válaszvideót, a rendszer rengeteg aktivitást érzékel. Mi közben úgy távozunk, hogy rosszabb kedvünk van. A platform szempontjából viszont rendkívül intenzív felhasználók voltunk. Ezt a problémát különösen jól mutatja egy 2025-ben megjelent, előzetesen regisztrált algoritmusaudit. A kutatók a Twitter akkori engagementalapú rangsorolását fordított időrendi feeddel hasonlították össze. Azt találták, hogy az aktivitásra optimalizáló algoritmus jobban felerősítette az érzelmileg túlfűtött, politikai ellenoldallal szemben ellenséges tartalmakat. Még érdekesebb, hogy a résztvevők saját bevallásuk szerint nem feltétlenül preferálták az algoritmus által így kiválasztott politikai bejegyzéseket. Ez alapvető különbségre mutat rá. Amire reagálunk, nem feltétlenül ugyanaz, mint amit szeretünk. A digitális platformok történetének jelentős része mégis az előbbi rendkívül pontos mérésére épült.

A tartalomgyártók megtanulták a szabályokat

Sokszor úgy beszélünk az algoritmusokról, mintha kizárólag ők alakítanák az internetet. Ez félrevezető. A rendszer egyik oldalán valóban ott van a rangsoroló mechanizmus, a másikon azonban emberek milliói próbálják megfejteni annak működését. A tartalomkészítő hamar észreveszi, melyik videó hozott húszezer megtekintést, és melyik kétszázezret. Megtanulja, melyik címre kattintanak. Milyen témánál érkezik sok hozzászólás. Melyik vélemény vált ki válaszvideókat. Mikor kezd el egymással vitatkozni a kommentmező. Milyen thumbnail működik. Hol kell konfliktust ígérni. Ehhez még tudatos manipulátornak sem kell lennie. Ha valaki tíz nyugodt elemzés után készít egy dühös videót, amely ötször akkora közönséget ér el, rendkívül világos visszajelzést kapott. Ha a következő hasonló anyag ismét kiugróan teljesít, létrejön egy minta. A harmadik után pedig már nem feltétlenül az a kérdés, hogy miről érdemes beszélni. Hanem az, hogy min lehet legközelebb felháborodni.

A tartalom lassan alkalmazkodik a mérőszámhoz

Ez nem csak politikai kommunikációban történik. Egy filmes csatorna felfedezheti, hogy sokkal több nézőt érdekel, miért „bukott meg” egy film, mint az, hogy mit csinált jól. Egy technológiai videós rájöhet, hogy a „Ne vedd meg!” erősebben teljesít, mint egy kiegyensúlyozott termékteszt. Egy gaming tartalomgyártó megtapasztalhatja, hogy egy játék hibáiról készített dühös videó nagyobb közönséget kap, mint maga a játék. Egy gazdasági oldal megtanulhatja, hogy a „brutális drágulás” hatékonyabb csomagolás, mint az árak összetett változásának bemutatása. A folyamat végén már nem feltétlenül hazugság születik. Valami sokkal kifinomultabb. A valóságból következetesen azt a szeletet választjuk ki, amely a legerősebb reakciót váltja ki. Egyenként minden történet lehet igaz. Együtt mégis hamis képet alkothatnak a világról.

Az algoritmus és a tartalomkészítő egymást tanítja

Ez a visszacsatolás teszi különösen nehézzé a problémát. A platform megtanulja, mire reagál a közönség. A creator megtanulja, mit szeret a platform. A közönség megtanulja, milyen kommunikáció számít normálisnak az adott közegben. A kutatások szerint a társas normák valóban fontosak lehetnek ebben. A már említett, online morális felháborodást vizsgáló kutatás arra is jutott, hogy a felhasználók igazították saját indulati megnyilvánulásaikat annak a közösségi hálózatnak a normáihoz, amelyben mozogtak. Vagyis nemcsak azt tanulhatjuk meg, hogy a düh jutalmat kap. Azt is, hogy itt így beszélünk egymással. Ez pedig már kulturális változás. Ha egy közösségben természetessé válik a gúny, a cinizmus, a morális felháborodás és az ellenfél szándékainak lehető legrosszabb értelmezése, a mérsékeltebb kommunikáció egy idő után nem egyszerűen kevésbé látványosnak tűnik. Idegennek kezd hatni.

A harag közben identitássá válhat

Az online felháborodás egyik legerősebb változata nem arról szól, hogy valamit rossznak tartunk. Hanem arról, hogy mi nem olyan emberek vagyunk, mint ők. Ez óriási különbség. Egy filmről lehet vitatkozni. Egy politikai döntést lehet kritizálni. Egy vállalat viselkedését el lehet ítélni. Amikor azonban a konfliktus identitássá válik, a másik oldal már nem egyszerűen téved. Butává, gonosszá, korrupttá, veszélyessé vagy nevetségessé válik. Ettől a pillanattól minden új történet bizonyíték lehet. Egyetlen szélsőséges megszólalásból következtethetünk egy egész politikai oldalra. Egy TikTok-videóból egy generációra. Egy bűncselekményből társadalmi csoportra. Egy őrült kommentből komplett rajongótáborra. A platformnak ehhez mindössze annyit kell tennie, hogy elénk helyezze azokat az eseteket, amelyekből erős reakció születik. A többit elvégezheti az emberi általánosítás.

A negatív kép torzítja a valóságot

Itt következik a jelenség talán legfontosabb következménye. Nemcsak rosszabbul érezhetjük magunkat az internettől. Rosszabbnak láthatjuk tőle a többi embert. Egy 2023-ban a Nature Human Behaviour folyóiratban publikált kutatás azt vizsgálta, hogyan érzékeljük mások morális felháborodását online. A kutatók arra jutottak, hogy a felhasználók hajlamosak túlbecsülni mások felháborodásának mértékét a közösségi médiában, ez pedig növelheti azt az érzést, hogy az egymással szemben álló társadalmi csoportok ellenségesebbek egymással, mint amilyenek valójában. Ennek jelentősége messze túlmutat néhány kellemetlen kommenten. Az internet nem egyszerűen megmutathatja a konfliktust. Felnagyíthatja a konfliktusról alkotott képünket. Ha pedig azt hisszük, hogy mindenki sokkal dühösebb, szélsőségesebb és ellenségesebb, saját viselkedésünket is ehhez igazíthatjuk.

A leghangosabb ember nem reprezentatív minta

A közösségi média egyik alapvető optikai csalódása, hogy minden tartalom egyforma méretű téglalapként jelenik meg. Egy tízmillió ember által osztott vélemény és egyetlen felhasználó posztja ugyanakkora helyet foglalhat el a telefon kijelzőjén. A különbséget a terjesztés adja. Ha valaki szélsőségesen fogalmaz, és emiatt rengetegen reagálnak rá, olyan közönség elé is eljuthat, amelynek semmi köze hozzá. Ekkor történik valami különös. Nem azért látjuk a szélsőséges véleményt, mert sok ember gondolja így. Azért látjuk, mert sok ember reagált arra, hogy valaki így gondolja. A kettő teljesen különböző információ. A feed azonban ritkán magyarázza el nekünk a különbséget. A viralitás nem közvélemény-kutatás. Mégis rendkívül könnyű úgy használni.

A kommentmező sem a társadalom

Ugyanez igaz a hozzászólásokra. Az kommentel, aki szeretne kommentelni. Az ír hosszú választ, akit eléggé érdekel a téma ahhoz, hogy időt áldozzon rá. Aki közömbös, továbbgörget. Aki nagyjából egyetért, lehet, hogy nem mond semmit. Aki mérsékelten nem ért egyet, talán szintén hallgat. Aki viszont dühös, motivációt kap arra, hogy megszólaljon. Így könnyen létrejön egy olyan tér, amelyben az érzelmi intenzitás sokkal nagyobb, mint a teljes közönségben. Mi pedig belenézünk, és azt gondoljuk: „Az emberek teljesen megőrültek.” Pedig lehet, hogy az emberek túlnyomó része éppen vacsorát főz, dolgozik, gyereket altat, kutyát sétáltat, játszik, filmet néz vagy beszélget valakivel. Ők csak nem kerülnek a trending témák közé.

A normális életnek rossz a viralitása

Ez talán az internet egyik legfontosabb torzítása. Egy repülőgép biztonságosan leszáll. Nem hír. Egy tanár megtart egy teljesen normális órát. Nem tartalom. Egy házaspár nem veszekszik. Nem kerül TikTokra. Egy politikus elfogadható szakmai kompromisszumot köt egy másik politikussal. Ritkán lesz belőle virális videó. Tízmillió ember békésen éli a napját. Semmi nem történik. A digitális média azonban eseményekből él. A rendkívüli ezért láthatóbb lesz a hétköznapinál. A konfliktus a megegyezésnél. A kudarc a működésnél. A botrány a normalitásnál. Nem azért, mert a világ kizárólag ilyen, hanem mert a normalitásnak alacsony az információs értéke. Az algoritmikus terjesztés ezt a régi médiatorzítást még tovább erősítheti, mert immár nemcsak azt tudjuk, mi számít rendkívülinek, hanem másodpercről másodpercre azt is mérjük, mi vált ki reakciót.

Innen születik a benyomás, hogy minden rosszabb lett

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden negatív társadalmi tendencia illúzió. Valós problémákat nem lehet az algoritmusokra fogni. A lényeg inkább az, hogy a személyes információs környezetünk nem reprezentatív mintavétel a világból. Ha egy nap száz történettel találkozunk, azok nem véletlenszerűen kerültek elénk. Valaki kiválasztotta őket. Egy szerkesztő. Egy creator. Egy ismerős. Egy algoritmus. Vagy ezek kombinációja. Ráadásul az internet ma már egyre inkább személyre szabott. Két ember ugyanazon a napon teljesen eltérő képet kaphat ugyanarról a társadalomról. Az egyik feedje azt bizonyítja, hogy mindenki szélsőjobboldali. A másiké azt, hogy mindenki szélsőbaloldali. A harmadik szerint minden kapcsolat mérgező. A negyedik szerint minden vállalat csal. Az ötödik szerint minden videojáték rosszabb lett. A hatodik szerint minden fiatal lusta. A hetedik szerint minden idős tájékozatlan. Mindegyik talál hozzá bizonyítékot. Az internet ugyanis elég nagy ahhoz, hogy szinte bármilyen előzetes világképhez naponta szolgáltasson példákat.

A dühös internet saját magát is képes igazolni

Itt zárul be a kör. Ha azt hisszük, hogy egy csoport gyűlöl bennünket, érzékenyebben figyelünk az ellenséges megnyilvánulásaira. Ha találunk egyet, megosztjuk. Mások felháborodnak. A poszt terjedni kezd. Az ellenoldal meglátja a rá irányuló támadást, majd visszavág. A válasz ismét terjed. Néhány óra múlva mindkét oldal előtt rengeteg bizonyíték jelenik meg arra, hogy a másik oldal valóban elviselhetetlen. A folyamatban mindenki úgy érezheti, hogy csak reagál. Közben közösen állítják elő azt a környezetet, amelyre reagálnak. A felháborodás nemcsak leírhatja az online valóságot. Képes termelni is azt.

A média sem áll kívül ezen a rendszeren

A hagyományos híroldalak ugyanabban a figyelemgazdaságban működnek. Címeket tesztelnek. Látják az olvasottságot. Figyelik a közösségi megosztásokat. Tudják, milyen témák hoznak forgalmat. Versenyeznek a keresőben, a Facebookon, a Discoverben, a YouTube-on és más felületeken. Ha a negatív tartalom könnyebben terjed, gazdasági ösztönző keletkezik annak előállítására vagy legalább hangsúlyosabb csomagolására. A 2024-es Scientific Reports-kutatás szerzői éppen arra hívták fel a figyelmet, hogy a negatív hírek nagyobb közösségimédia-megosztása hasonló ösztönzőket teremthet az újságírók számára is. Ez nem jelenti azt, hogy a szerkesztőségek tudatosan dühössé akarják tenni az olvasókat. Az ösztönzőrendszerek ritkán ilyen egyszerűek. Ha azonban két egyformán igaz történet közül az egyik rendszeresen kétszer akkora forgalmat hoz, az üzleti modell előbb-utóbb észreveszi.

A közönség közben elfárad

Van azonban egy pont, ahol a figyelem maximalizálása saját maga ellen kezd dolgozni. A Reuters Institute 2026-os Digital News Reportja szerint a vizsgált piacokon az emberek 42 százaléka mondta azt, hogy legalább időnként tudatosan kerüli a híreket. 2017-ben ugyanez az arány még 29 százalék volt. A 2025-ös kutatás részletesebb magyarázatai között már megjelent a hírek hangulatra gyakorolt negatív hatása, a túlterheltség érzése, valamint a politikai és háborús hírek mennyisége is. A fiatalabb válaszadóknál az erőtlenség érzése és a mérgező viták szintén szerepet játszottak. Ez fontos paradoxon. A negatív tartalom képes megszerezni a figyelmet, miközben hosszú távon el is üldözheti a közönséget. Egyetlen dühöt kiváltó cikk jól teljesíthet. Ezer ilyen történet után viszont az olvasó kikapcsolhatja az egészet.

A védekezés nem egyszerűen kevesebb internet

Kézenfekvő megoldásnak tűnik, hogy használjuk kevesebbet a közösségi médiát. Bizonyos esetekben ez valóban segíthet. A probléma azonban ennél érdekesebb, mert az internet közben a munkánk, kapcsolataink, szórakozásunk és tájékozódásunk infrastruktúrájává vált. A „kapcsold ki” nagyjából olyan univerzális tanács, mintha a rossz televíziós műsorokra azt válaszolnánk, hogy senki ne nézzen többé képernyőt. Sokkal fontosabb megérteni, mit látunk. Az első kérdés lehetne például az, hogy miért került ez elém? Azért, mert fontos? Mert reprezentatív? Mert megbízható? Vagy azért, mert mások rendkívül intenzíven reagáltak rá? Ez a négy dolog egyáltalán nem ugyanaz.

Érdemes különválasztani az információt és a reakciót

Amikor egy tartalom azonnali felháborodást vált ki, különösen hasznos lehet megkeresni az eredeti eseményt. Mi hangzott el pontosan? Mi történt előtte? Mi történt utána? Ki készítette a kivágott videót? Van hosszabb felvétel? Honnan származik az adat? Egy ember véleményéről beszélünk, vagy valóban szélesebb jelenségről? A Reuters Institute 2025-ös kutatásában azok, akik gyanúsnak találtak egy online hírt, legnagyobb arányban megbízhatónak tartott hírszolgáltatóknál, hivatalos forrásoknál és tényellenőrzőknél próbálták ellenőrizni azt. Nem azért érdemes ezt megtenni, mert minden intézményi forrás tévedhetetlen. Hanem mert egy virális poszt önmagában rendkívül kevés kontextust ad.

A saját feedünket is lehet szerkeszteni

Az algoritmus tanul belőlünk, de ez bizonyos mértékig kétirányú kapcsolat. Ha rendszeresen megnyitjuk a felháborító tartalmak kommentjeit, újabb hasonló anyagokat nézünk meg, követjük a konfliktus szereplőit, és hosszú perceket töltünk az ilyen posztokkal, viselkedésünk jeleket szolgáltat. Ezért a digitális önvédelem egyik leghasznosabb formája nem feltétlenül az internet elhagyása. Hanem a figyelem tudatosabb elosztása. Nem minden provokációra kell reagálni. Nem minden vitát kell végigolvasni. Nem minden szélsőséges kijelentés jelent társadalmi tendenciát. Nem minden virális szereplő fontos. És különösen nem minden olyan ember reprezentatív, akit az algoritmus elég érdekesnek talált ahhoz, hogy megmutasson nekünk.

Talán nem az internet lett dühösebb, hanem a düh lett láthatóbb

Erre nincs egyetlen, kényelmes válasz. A társadalom bizonyos kérdésekben valóban polarizáltabb lehet. Valódi konfliktusok léteznek, és az online tér olyan embereknek is lehetőséget adott a megszólalásra, akik korábban alig jutottak nyilvánossághoz. Ezzel párhuzamosan azonban létrejött egy kommunikációs infrastruktúra, amely rendkívül hatékonyan felismeri az érzelmi intenzitást. A felhasználó megtanulja, miért kap reakciót. A tartalomgyártó megtanulja, miért kap elérést. A szerkesztőség megtanulja, miért kap kattintást. Az algoritmus megtanulja, miért maradunk. Ezek a szereplők pedig folyamatosan visszahatnak egymásra. Ezért amikor úgy érezzük, hogy az interneten mindenki dühös, érdemes számolni egy másik lehetőséggel is. Lehet, hogy nem az emberiség átlagos érzelmi állapotát nézzük. Hanem egy olyan válogatást, amelyből a közöny, a mérsékelt vélemény, a kompromisszum, a normális hétköznap és a csendes egyetértés jelentős része már a terjesztés során kiesett. Ami megmaradt, az hangosabb. Erősebb. Könnyebben mérhető. És sokkal alkalmasabb arra, hogy reakciót váltson ki belőlünk. Az internet talán nem azért tűnik egyre dühösebbnek, mert mindenki egyre dühösebb. Hanem azért, mert felépítettünk egy rendszert, amely nagyon jól megtanulta, hogy a haragunkat érdemes megmutatni egymásnak.