Ki dönti el, mit gondolunk fontosnak?

A televíziós híradó ugyanezt időben végezte el: ami bekerült az első tíz percbe, arról a szerkesztők azt állították, hogy fontosabb annál, ami a huszonötödik percben következett, ami pedig egyáltalán nem került adásba, annak aznap jóval kisebb esélye volt arra, hogy országos beszédtéma legyen. Ez a rendszer távolról sem volt semleges. Szerkesztők, tulajdonosok, újságírók és intézményi beidegződések határozták meg, mely ügyek kapnak figyelmet, miközben az olvasó csak korlátozottan láthatott bele abba, miért lett egy esemény címlapsztori, egy másik pedig rövidhír. A médiakutatás régóta ismeri ennek egyik fontos következményét: a sajtó nem feltétlenül mondja meg az embereknek, mit gondoljanak, rendkívül erősen befolyásolhatja viszont, hogy miről gondolkodjanak egyáltalán. A digitális korszak nem szüntette meg ezt a kapuőri szerepet. Csak lecserélte a kapu jelentős részét. 2026-ban egyre kevesebb ember napja kezdődik ugyanazzal a címlappal vagy ugyanazzal a híradóval, miközben egyre többen találkoznak a világgal olyan személyre szabott felületeken keresztül, amelyek folyamatosan rangsorolják a lehetséges tartalmakat. A Reuters Institute 2026-os Digital News Reportja szerint a vizsgált piacokon átlagosan már a közösségi és videóplatformok számítanak a legszélesebb körben használt hírcsatornának: 54 százalék használ ilyen felületeket hírekhez, az AI-chatbotokat is beleszámítva pedig 56 százalék jut valamilyen harmadik fél által működtetett digitális közvetítőhöz. Ez történelmi jelentőségű változás, még akkor is, ha hétköznapi használat közben alig érzékeljük. A címlapszerkesztő ugyanis nem egyszerűen eltűnt. Részben rangsoroló rendszer lett belőle.

A címlap régen mindenkinek ugyanaz volt, a feed már nem az

Egy nyomtatott újság első oldalának volt egy különös tulajdonsága, amelyet ma könnyű természetesnek venni: ugyanazt látta rajta minden olvasó. Lehetett vitatkozni a szerkesztőség döntéseivel, lehetett másik lapot vásárolni, de aki ugyanazt a kiadványt vette meg, ugyanazzal a fontossági sorrenddel találkozott. A Facebook, TikTok, YouTube, Instagram és más ajánlási rendszerek egészen más logika szerint működnek. Nem egyetlen címlapot készítenek. Milliókat. Ugyanabban a pillanatban. Két ember egymás mellett ülhet ugyanabban a városban, használhatja ugyanazt az alkalmazást, mégis szinte teljesen különböző képet kaphat arról, mi történik a világban. Az egyikük feedjét háborús hírek, gazdasági elemzések és belpolitikai konfliktusok tölthetik meg, miközben a másik ember ugyanazon a platformon technológiai videókat, sportot, celebhíreket és humoros tartalmakat lát. Mindketten az internetet nézik. Csak már nem ugyanazt az internetet.

A rangsorolás nem azt kérdezi, mi a nap legfontosabb híre

Ez az egyik legfontosabb különbség a szerkesztői és az algoritmikus logika között. Egy hagyományos hírszerkesztőség ideális esetben olyan szempontokat mérlegel, mint egy esemény társadalmi jelentősége, aktualitása, következményei, közérdekűsége, földrajzi közelsége vagy rendkívülisége. A döntések természetesen soha nem teljesen objektívek, de legalább létezik egy deklarált szakmai feladat: megpróbálni eldönteni, mit érdemes tudnia a közönségnek. Egy általános közösségi platform ajánlórendszerének alapvető feladata más. A TikTok saját leírása szerint például a For You rendszer többek között a felhasználói interakciókat, követéseket, kedveléseket, megosztásokat, kommenteket, a videók jellemzőit és más jeleket értékel, majd ezek alapján rangsorolja, mekkora valószínűséggel érdekelhet bennünket egy adott tartalom; egy hosszabb videó végignézése például erősebb érdeklődési jel lehet, mint bizonyos gyengébb körülmények. A YouTube hasonlóan személyre szabott logikáról beszél, és saját ismertetése szerint az ajánlások a platform teljes nézettségének jelentős részét adják, még a feliratkozásoknál és a keresésnél is nagyobbat. A különbség egyetlen kérdéspárral érzékeltethető. A szerkesztő azt kérdezheti: „Mit kellene ma tudnia az olvasónak?” Az ajánlórendszer sokkal inkább azt próbálja megbecsülni: „Mit fog ez az ember valószínűleg megnézni?” A két kérdés néha ugyanahhoz a tartalomhoz vezet. Máskor egyáltalán nem.

Az algoritmus nem semleges, de nem is szerkesztő

Kényelmes lenne innen eljutni ahhoz az állításhoz, hogy a szerkesztőket egyszerűen algoritmusokra cseréltük, csakhogy ez félrevezető lenne. A rangsoroló rendszernek nincs világnézete abban az értelemben, ahogyan egy embernek van. Nem ül reggel egy értekezleten, nem olvassa végig az összes aznapi hírt, majd nem határozza el, hogy az inflációt fontosabbnak tartja az oktatásnál. Nincs politikai meggyőződése, nincs társadalomképe, és nem sértődik meg egy miniszter nyilatkozatán. De ebből nem következik, hogy semleges. Valakik meghatározták, milyen célokra optimalizálják. Valakik eldöntötték, milyen adatokat használhat. Valakik súlyozzák, milyen jelzések számítanak értékesnek. Valakik meghatározzák, milyen tartalmak nem ajánlhatók. Valakik döntenek arról, mennyire fontos a frissesség, a megbízhatóság, az elköteleződés, a nézési idő, a felhasználói elégedettség vagy éppen a biztonság. Az algoritmus ezért nem klasszikus szerkesztő. Inkább egy intézményi értékválasztásokból, üzleti célokból, felhasználói viselkedésből és matematikai optimalizálásból felépített közvetítő. Ez sokkal nehezebben megszemélyesíthető hatalom.

A régi szerkesztőt legalább számon lehetett kérni

Ha egy országos újság címlapján súlyosan félrevezető történet jelent meg, volt főszerkesztő. Ha egy híradó figyelmen kívül hagyott egy fontos eseményt, a csatorna szerkesztési gyakorlatát lehetett kritizálni. Ha egy lap politikailag elfogult volt, az olvasó legalább tudhatta, melyik intézmény áll a tartalom mögött. A személyre szabott rangsorolásnál már nehezebb megmondani, kitől kellene megkérdeznünk: miért ezt látom? A Reuters Institute korábbi kutatásai szerint a felhasználók többsége nem érti pontosan, hogyan szűrik számukra az algoritmusok a híreket, ugyanakkor nem is fogadják kritikátlanul ezt a kiválasztást; a kutatók inkább általános szkepticizmust találtak mind a szerkesztői, mind az algoritmikus válogatással kapcsolatban. Ez fontos különbség. Nem arról van szó, hogy az ember vakon megbízik a gépben. Hanem arról, hogy gyakran nem látja a döntési folyamatot, amelynek eredményét nézi.

A rangsoroló rendszer ráadásul nemcsak kiválaszt, hanem tanul is belőlünk

Ez teszi a modern információs környezetet igazán különlegessé. A hagyományos újság szerkesztője természetesen figyelte, mi érdekli az olvasókat. Látta az eladási számokat, később az online kattintásokat, kutatásokat végezhetett, leveleket kapott, és érzékelte, mely témák mozgatják meg a közönséget. A mai ajánlórendszer azonban összehasonlíthatatlanul részletesebb visszacsatolást kaphat. Megnéztük-e a videót. Meddig néztük. Megálltunk-e fölötte. Megosztottuk-e. Kommenteltünk-e. Követni kezdtük-e a készítőt. Továbbgörgettünk-e. Később visszatértünk-e hasonló tartalomhoz. Ezekből a jelekből a rendszer folyamatosan új becslést készíthet arról, mi érdekel bennünket. Ez elsőre kifejezetten demokratikusnak hangzik. Nem egy elit szerkesztőség mondja meg, mit nézzünk. Mi mondjuk meg a viselkedésünkkel. Csakhogy itt kezdődik az egész rendszer egyik legérdekesebb paradoxona.

Nemcsak az algoritmus tanul belőlünk, mi is tanulunk az algoritmustól

Tegyük fel, hogy valakit mérsékelten érdekel a mesterséges intelligencia. Megnéz egy videót. A rendszer érzékeli az érdeklődést, ezért mutat még kettőt. Az ember ezek közül is megnéz egyet. Érkezik újabb öt. Egy hét múlva úgy tűnhet, mintha mindenki az AI-ról beszélne. A felhasználó ezért még fontosabbnak érzékeli a témát, még több tartalmat fogyaszt róla, az ajánlórendszer pedig még biztosabb lesz abban, hogy pontosan ezt szeretné látni. Nehéz megmondani, hol kezdődött az érdeklődés, és hol kezdte erősíteni önmagát. Az algoritmus tehát nem egyszerűen kiszolgálja a preferenciáinkat. Azzal, hogy bizonyos dolgokat gyakrabban helyez elénk, részt vesz azok fontosságának kialakításában is. Nem kell hozzá meggyőznie bennünket semmiről. Elég, ha valamit újra és újra láthatóvá tesz.

A láthatóság önmagában képes fontosságot teremteni

Az ember természetesen hajlamos abból következtetni egy téma jelentőségére, hogy milyen gyakran találkozik vele. Ha három nap alatt húsz videót látunk ugyanarról a konfliktusról, könnyen úgy érezhetjük, hogy az ország egyik meghatározó problémájáról van szó. Lehetséges, hogy valóban az. De az is lehet, hogy egyszerűen rendkívül jól teljesítő tartalom lett belőle. Ez a kettő a digitális nyilvánosságban veszélyesen könnyen összecsúszhat. Egy jelentéktelen kijelentésből országos botrány válhat, mert felháborodást generál. Egy összetett, de társadalmilag sokkal fontosabb szakpolitikai döntés alig kap figyelmet, mert nehéz harminc másodperces videóban elmagyarázni. Egy influenszer konfliktusa több millió megtekintést szerezhet. Egy önkormányzati rendelet, amely emberek tízezreinek életét érinti, néhány ezret. A rangsoroló rendszer szempontjából az első történet lehet erősebb jelölt. A társadalmi jelentőség szempontjából viszont könnyen a második.

Az algoritmus nem feltétlenül tudja, hogy ami érdekes, az nem mindig fontos

Ez nem valamiféle technológiai kudarc. A probléma mélyebb. Még az emberek sem értenek egyet abban, mi számít fontosnak. Egy gazdasági szakember mást emelne ki. Egy klímakutató mást. Egy húszéves egyetemista mást. Egy háromgyermekes szülő mást. Egy vidéki vállalkozó mást. A szerkesztőség feladata hagyományosan éppen az volt, hogy ezek között valamiféle közérdekű sorrendet próbáljon kialakítani, vállalva azt is, hogy döntése vitatható. A személyre szabás ezzel szemben részben megszünteti a konfliktust. Nem kell eldönteni, mi fontos mindenkinek. Elég eldönteni, mi releváns neked. Technológiai szempontból ez elegáns megoldás. Társadalmi szempontból azonban valami elveszhet közben.

A személyre szabás szétszedi a közös napirendet

Egy ország politikai közössége nem attól működik, hogy mindenki ugyanazt gondolja. Éppen ellenkezőleg. Attól, hogy az emberek képesek ugyanazokról a kérdésekről különböző dolgokat gondolni. Ehhez azonban előbb valamilyen mértékben közös kérdésekre van szükség. A huszadik századi tömegmédia ezt részben automatikusan létrehozta. Egy ország lakosságának jelentős része ugyanazt a híradót látta, ugyanazokat a napilapokat ismerte, és még akkor is találkozott bizonyos történetekkel, ha azok személyesen nem érdekelték. Ez korlátozó rendszer volt. De közös referenciapontokat teremtett. Az algoritmikus média egyik következménye, hogy ezekből egyre kevesebb maradhat. Egy Reuters Institute által ismertetett, kérdőíves és webes követési adatokat kombináló kutatás például azt találta Spanyolországban, hogy amikor a Facebook jelentős hírelérési csatornává vált valakinél, az illető kisebb valószínűséggel nevezte meg azokat a problémákat, amelyeket az ország reprezentatív mintája a legfontosabbak között említett. A kutatók ezt a közös társadalmi napirend fragmentálódásának lehetséges jeleként értelmezték. Ez nem azt jelenti, hogy minden közösségimédia-használó információs buborékban él. A valóság ennél jóval bonyolultabb.

A „filter bubble” magyarázat túl kényelmes

Az internetkritika egyik legismertebb képe szerint az algoritmus fokozatosan bezár bennünket egy buborékba, amelyben csak a saját nézeteinkkel egyező tartalmakat látjuk. Bizonyos helyzetekben valóban létrejöhetnek erősen homogén információs környezetek, de a kutatási kép nem támasztja alá azt az egyszerű állítást, hogy a közösségi média automatikusan mindenkit egyre szűkebb ideológiai kamrába zár. A Reuters Institute korábbi kutatása éppen arra jutott, hogy a keresők, aggregátorok és közösségi platformok bizonyos esetekben sokszínűbb forráskészlethez vezethetnek, mert olyan híroldalakat is elénk hoznak, amelyeket közvetlenül soha nem nyitnánk meg. Ez fontos ellensúly. Az algoritmus nem kizárólag bezárhat. Ki is nyithat ajtókat. Megmutathat egy ismeretlen újságírót. Egy másik országból származó nézőpontot. Egy apró szakmai oldalt. Egy olyan kutatást, amelyet soha nem kerestünk volna meg. A probléma tehát nem egyszerűen az, hogy mindenki buborékban él. Hanem az, hogy a közös fontossági sorrend helyére egyre inkább személyes fontossági sorrendek kerülnek.

És ezek a sorrendek nemcsak politikailag különböznek

Ez talán még fontosabb. Az egyik ember számára a világ legfontosabb eseménye az amerikai választás. A másik feedjében az ukrajnai háború dominál. A harmadik klímaválságot lát. A negyedik gazdasági összeomlásról hall. Az ötödik kultúrharcról. A hatodik alig találkozik hírekkel, mert algoritmusa megtanulta, hogy sportvideókra, receptekre és videojátékokra reagál. Ezek az emberek este találkozhatnak, és nem egyszerűen más véleményük lesz ugyanarról a napról. Más napot éltek át. Ez a személyre szabás politikai és kulturális jelentőségének egyik legkevésbé látványos, mégis legmélyebb következménye.

Közben maga a hír fogalma is fellazult

A hírfogyasztás korábban viszonylag könnyen felismerhető tevékenység volt. Újságot olvastunk. Bekapcsoltuk a híradót. Megnyitottunk egy hírportált. Tudtuk, hogy éppen híreket fogyasztunk. A közösségi feedben egy ukrajnai frontvideó után jöhet egy macska, utána egy politikus nyilatkozata, majd egy reklám, egy influenszer szakítása, egy gazdasági magyarázóvideó, egy mém és egy földrengésről készült helyszíni felvétel. Nincs címlap, amely azt mondaná: „innentől következnek a fontos dolgok”. Minden ugyanabban a függőleges folyamban érkezik. A Reuters Institute 2025-ös jelentése szerint már akkor hat különböző online hálózat ért el legalább tízszázalékos heti hírfogyasztást a vizsgált közönségek körében, szemben az egy évtizeddel korábbi kettővel, miközben a közösségi videós hírfogyasztás aránya 2020 és 2025 között 52-ről 65 százalékra nőtt. A 2026-os jelentés pedig már arról számol be, hogy a közösségi és videóplatformok összességében megelőzték a televíziót és a híroldalak saját felületeit a hírek elérésének csatornájaként. A szerkesztőség tehát nemcsak az olvasóért versenyez. Az algoritmusban elfoglalt helyért is.

Emiatt a média elkezdett alkalmazkodni ahhoz, amit a rangsorolás jutalmaz

Ha a rövid videó terjed, rövid videót készít. Ha az erős személyiség működik, újságíróból arcot épít. Ha az első két másodperc dönti el, továbbgörget-e valaki, az első két másodpercet optimalizálja. Ha a komment növeli az elérést, kérdést tesz fel. Ha az érzelmes cím jobban teljesít, erősebb címet ír. A platform tehát nem közvetlenül mondja meg a szerkesztőségnek, hogyan dolgozzon. Nincs szüksége rá. Elég megmutatnia a számokat. Aki alkalmazkodik, nagyobb elérést kaphat. Aki nem, eltűnhet a feedben. A Reuters Institute 2025-ös kutatása már azt írta le, hogy az intézményi média befolyását egyre inkább csökkenti a közösségi és videóplatformokra történő átvándorlás, miközben influenszerek, podcasterek és önálló hírtartalom-készítők egy fragmentált alternatív médiakörnyezetben versenyeznek a hagyományos szerkesztőségekkel. A kapuőr tehát nem egyszerűen megváltozott. A kapu működése elkezdte átformálni azt is, ami át akar jutni rajta.

A rendszer egyik legnagyobb hatalma az, hogy szinte láthatatlan

Egy újság címlapja nyíltan rangsorol. A legnagyobb cím fontosabbnak látszik. A kisebb kevésbé. A feed nem így kommunikál. Egyszerűen jön a következő tartalom. És még egy. És még egy. Nincs odaírva mellé: „Ezt azért látod, mert egy modell 0,83 valószínűséget adott annak, hogy végignézed.” Nincs feltüntetve: „Ezt a témát az elmúlt két napban hatszor többször mutattuk neked, ezért valószínűleg fontosabbnak érzed, mint a múlt héten.” Nem jelenik meg: „Ezt az eseményt egy másik felhasználó alig látja.” A rangsorolás eredményét látjuk. A rangsorolást magát többnyire nem.

Ebből könnyű arra következtetni, hogy a technológiai cégek döntik el, mit gondolunk fontosnak

Ez azonban ugyanolyan leegyszerűsítő lenne, mint azt mondani, hogy korábban kizárólag a főszerkesztők irányították a társadalom gondolkodását. A modern információs rendszerben sok szereplő osztozik a hatalmon. A platform megtervezi az ajánlási mechanizmust. A fejlesztők meghatározzák a technikai keretet. A vállalat üzleti célokat rendel hozzá. A moderáció korlátozza, mi kerülhet be. A tartalomkészítő megtanulja, mi működik. A politikus alkalmazkodik a formátumhoz. A hirdető pénzzel növeli a láthatóságot. A szerkesztőség kiválasztja, miről készít anyagot. A felhasználó pedig néz, kattint, kommentel, megoszt, követ és továbbgörget. Mindegyik döntés apró. Együtt azonban információs környezetet hoznak létre.

A felelősség éppen ezért kényelmetlenül megoszlik

Ha valaki hónapok alatt egyre szélsőségesebb tartalmak közé kerül, ki a felelős? A platform, amely ajánlotta? A készítő, aki publikálta? A felhasználó, aki újra és újra megnézte? A hirdető, aki finanszírozta? A politikus, aki terjesztette? A közönség, amely jutalmazta? A jogalkotó, amely nem szabályozta? Valószínűleg egyik válasz sem elegendő önmagában. Ez teszi a modern médiarendszert nehezebben számonkérhetővé, mint a korábbit. A döntési lánc elosztott, miközben a következmény nagyon is koncentrált lehet: emberek milliói ugyanazt a témát kezdhetik nézni néhány óra alatt. A virális terjedés nem egyetlen ember döntése. De attól még döntések eredménye.

Ráadásul mi magunk sem mindig azt jutalmazzuk, amit fontosnak tartunk

Ez talán az egész rendszer legemberibb hibája. Lehetséges, hogy fontosnak tartjuk az egészségügy helyzetét, de este nincs kedvünk húszperces elemzést nézni róla. Egy látványos botrányvideót viszont végignézünk. Fontosnak tartjuk a klímaváltozást, de egy bonyolult kutatási összefoglalót továbbgörgetünk. Egy celeb konfliktusát jelentéktelennek gondoljuk, mégis megnyitjuk a kommenteket. Az algoritmus a viselkedésünket látja. Nem feltétlenül az értékrendünket. Ez óriási különbség. Amit megnézünk, nem mindig az, amit fontosnak tartunk. Ha azonban a rendszer abból tanulja meg, mit mutasson, amit megnézünk, idővel a figyelmünk és a fontosságérzetünk közötti különbség elmosódhat.

Az AI-val a következő kapuőr már meg is érkezett

A közösségi média legalább többnyire tartalmakat rangsorol. A generatív AI ennél egy lépéssel tovább mehet. Nem feltétlenül azt dönti el, melyik tíz linket mutassa meg. Elolvashatja őket, összegezheti a lényegüket, majd egyetlen választ készíthet. Ez újabb koncentrációs pontot hoz létre az információs láncban. Korábban a szerkesztő kiválasztotta a történetet. A kereső rangsorolta a forrásokat. A közösségi algoritmus személyre szabta a tartalmakat. Az AI pedig akár össze is állíthatja belőlük azt a verziót, amellyel végül találkozunk. A Reuters Institute 2026-os jelentése már az AI-chatbotokat is külön hírelérési csatornaként kezeli, és azt állapítja meg, hogy egyre többen kísérleteznek velük hírfogyasztási eszközként. A kérdés tehát hamarosan már nemcsak az lesz, melyik cikk került a feedünk tetejére. Hanem az is, mely forrásokból készült az a válasz, amely után talán egyetlen cikket sem nyitunk meg.

Lehetne visszaadni valamennyit a döntésből

A technológia önmagában nem teszi szükségszerűvé, hogy a felhasználó ennyire kevéssé lássa saját információs környezetének működését. Lehetne világosabban megmutatni, miért látunk egy tartalmat. Lehetne könnyebben választható kronologikus feed. Lehetne több kontroll az ajánlási kategóriák felett. Megnézhetnénk, milyen témákat gondol rólunk érdekesnek a rendszer. Kikapcsolhatnánk bizonyos típusú személyre szabást. Összehasonlíthatnánk saját feedünket egy kevésbé személyre szabott változattal. Kérhetnénk olyan hírválogatást, amely nem azt maximalizálja, amit valószínűleg megnézünk, hanem tudatosan több, egymástól eltérő témát és forrást mutat. Ez nem oldaná meg a fontosság problémáját. De legalább láthatóbbá tenné, hogy valaki vagy valami folyamatosan rangsorol helyettünk.

Talán nem az a baj, hogy van kapuőr

Valamilyen kapuőr mindig lesz. Az interneten naponta annyi tartalom jelenik meg, hogy emberileg lehetetlen mindent végignézni. Szükségünk van szűrésre, sorrendre, ajánlásra és válogatásra, mert ezek nélkül nem szabadabbak lennénk, hanem egyszerűen elvesznénk az információban. A kérdés ezért nem az, hogyan lehet megszüntetni a kapuőrt. Hanem az, milyen értékek alapján működjön. Ki ellenőrizze. Mennyire legyen átlátható. Milyen választási lehetősége legyen a felhasználónak. És mi történjen akkor, amikor a társadalmi érdek összeütközik azzal, ami a legtöbb figyelmet termeli. A régi médiarendszer egyik problémája az volt, hogy kevés ember döntött arról, mit lát sok ember. A modern rendszer ígérete az volt, hogy ezt demokratizálja. Bizonyos értelemben megtette. Ma bárki publikálhat, közönséget találhat, megkerülheti a hagyományos szerkesztőségeket, és olyan történetet tehet láthatóvá, amely korábban talán soha nem jutott volna címlapra. Csakhogy közben létrejött egy másik központosítás. Nem feltétlenül azt kell elérnünk, hogy egy szerkesztő azt mondja: „ez fontos”. Elég, ha egy rangsoroló rendszer úgy dönt: „ezt érdemes megmutatni.” A kettő nem ugyanaz. De a társadalmi következményük meglepően hasonló lehet.

Végül tehát ki dönti el, mit gondolunk fontosnak?

Nem a főszerkesztő. Nem az algoritmus. Nem a technológiai vállalat. Nem az influenszer. És nem is kizárólag mi. Hanem mindezek együtt, egy olyan visszacsatolási rendszerben, amelyben a platform megjósolja, mire figyelünk, mi figyelünk arra, amit megmutat, a tartalomkészítő látja, mire figyeltünk, ezért még többet készít belőle, a rendszer érzékeli az újabb érdeklődést, majd ismét nagyobb láthatóságot ad neki. A kör bezárul. És közben könnyen kialakul az érzés, hogy egyszerűen csak azt látjuk, ami éppen fontos a világban. Pedig ennél sokkal érdekesebb dolog történik. A világ eseményei és a róluk kialakuló figyelem már nem ugyanazok. Valahol a kettő között ott dolgozik egy láthatatlan infrastruktúra, amely másodpercenként eldönti, mi legyen a következő videó, következő poszt, következő hír, következő ajánlás, majd egyre gyakrabban a következő AI-válasz is. A huszadik században legalább láttuk a címlapot, amely megmutatta, mit tart fontosnak a szerkesztőség. A huszonegyedik század egyik legfontosabb médiakérdése talán éppen az, hogy hogyan lehet számon kérni egy címlapot, amely minden ember számára más, folyamatosan változik, és amelyről többnyire azt sem tudjuk, pontosan ki szerkesztette.